Emily Dickinson nagy költő volt, akinek élete rejtély maradt. Eljött az idő, hogy eloszlassuk a mítoszt a szerelemben csalódott, furcsa és tehetetlen teremtésről, aki feladta az életet. Úgy gondolom, hogy nem félt saját szenvedélyeitől és tehetségétől; hogy bátyja szexuális árulása és az azt követő családi viszály mélyen befolyásolta a ránk maradt Dickinson-legendát; és talán a legfontosabb, hogy úgy vélem, Emily beteg volt – ez a titok sok mindent megmagyaráz.

Emily maga segített kidolgozni legendájának tervrajzát, kezdve 23 éves korában, amikor visszautasította egy barátja meghívását: “Olyan régimódi vagyok, drágám, hogy minden barátod megbámulna”. A fanyar fiatal nő helyett, aki volt, ezt a visszahúzódó testtartást vette fel. 1830-ban született a massachusettsi egyetemváros, Amherst vezető családjába, és soha nem hagyta el azt, amit mindig is “apám házának” nevezett. A városlakók úgy beszéltek róla, mint “a mítoszról”.

Az új-angliai költőnő élete első látásra eseménytelennek és nagyrészt láthatatlannak tűnik, de a mozdulatlan felszín mögött egy erőteljes, sőt elsöprő jellem húzódik meg. “Csendes – vulkán – életnek” nevezte, és ez a vulkán dübörög költészetének és ezernyi levelének házias felszíne alatt. A mozdulatlanság nem az élettől való elvonulás volt (ahogy a legenda tartja), hanem az irányítás egyik formája. Távol állt az időnként eljátszott tehetetlenségtől, megalkuvást nem tűrő volt; egészen a családjában bekövetkezett robbanásig a saját feltételei szerint élt.

Tágra nyílt szemei túl élesek voltak a korabeli nőkben csodált passzivitáshoz. Egy olyan ember érzékeny arca, aki (ahogy a bátyja fogalmazott) “közvetlenül és úgy látta a dolgokat, ahogy voltak”. Tizenhét évesen, 1848-ban, a Mount Holyoke diákjaként (ugyanabban az évben, amikor a nőmozgalom Seneca Fallsban állást foglalt) nem volt hajlandó behódolni főiskolája alapítójának, a félelmetes Mary Lyonnak. Ebben az időben Massachusetts a tudomány térhódításával szemben fellépő vallási megújulás színhelye volt. Emily, aki főleg természettudományos kurzusokat választott, világossá teszi hűségét:

“A “hit” szép találmány

Ha az úriemberek látnak –

De a mikroszkópok óvatosak

Vészhelyzetben.”

Amikor Miss Lyon nyomást gyakorolt diákjaira, hogy “üdvözüljenek”, szinte mindegyikük beadta a derekát. Emily nem. Május 16-án így vallott: “Elhanyagoltam az egyetlen szükséges dolgot, amikor mindenki megszerezte”. Úgy tűnt, hogy a többi lány csak arra vágyott, hogy jó legyen. “Mennyire szeretném, ha ezt őszintén mondhatnám, de félek, hogy soha nem fogom tudni”. Amikor Miss Lyon a három kategória – az üdvözültek, a reménykedők és a mintegy harminc reménytelen maradék – közül a legalsóba sorolta, még mindig kitartott.

Az 1860-as évek elején egy alkotói fellángolás során meghívott egy bostoni irodalmárt, hogy legyen a mentora, de nem tudta megfogadni a tanácsát, hogy rendezze a verseit. A segítőkész Higginson úr, a nők támogatója, aki azt hitte, hogy egy bocsánatkérő, önelégült vénlánnyal levelezik, zavarba jött, amikor 1870-ben, az első látogatása után “lemerült” az “idegei ereje”. Képtelen volt leírni a teremtményt, akit talált, néhány felszíni tényen túl: sima vörös hajzuhatagot viselt, és nem voltak szép vonásai; fehér piqué ruhájában és kék horgolt kendőjében tisztelettudó és kitűnően tiszta volt; és a kezdeti tétovázás után meglepően szókimondónak bizonyult. Sok furcsa dolgot mondott, amiből Higginson egy “abnormális” életre következtetett.

Egyre nagyobb volt a szakadék azok között, akiket meg akart ismerni, és azok között, akiket nem. Világossága nem bírta elviselni a társasági beszédet az igazság helyett; a jámborságot “A lélek felsőbbrendű pillanatai” helyett. Közvetlensége zavarba ejtő lett volna, ha nem “szimulálja” a konvenciót, és ez “szúrós munka” volt. De egy fenyegetőbb kihívás, mélyebben a felszín alatt, lobbantotta fel verseinek vulkánjait és földrengéseit – egy olyan esemény, ahogy ő fogalmazott, amely “Átütötte – ketyegésemet – keresztül -“.”

Valami az életében mindeddig pecsét alatt maradt. A versek cikáznak az olvasóval “erről” és az ő szinte nyomasztó kísértéséről, hogy “elmondja”. Meg akarom nyitni a nem szentimentális válasz lehetőségét. Ha igaz, ez megmagyarázná életének körülményeit: elzárkózását és a házasság megtagadását. Ha egyszer megtudjuk, mi az “ez”, nyilvánvalóvá válik, miért temették el “ezt”, és miért lávázik ki időről időre a “csatakos ajkak” kráterén keresztül.

A harmincas évei elején bekövetkezett költői fellángolásában Dickinson a betegséget az ígéret történetévé alakítja át:

My loss, by sickness – Was it Loss?

Or that Etherial Gain –

One earns by measuring the Grave –

Then – measuring the Sun –

A betegség mindig ott van, fedőtörténetekkel leplezve: fiatalkorában a köhögést említi, harmincas évei közepén a szemével kapcsolatos gondokat. Egyikből sem lett sok. Verseiben a betegség erőszakos is lehet: “Görcsről” vagy “Throe”-ról beszél. Egy mechanizmus összeomlik, egy test összeesik. “Nem fog megmozdulni az orvosokért”. “Temetést éreztem, az agyamban”, mondja, és “lezuhantam, és lezuhantam”. Ha megengedjük a költő elhatározását, hogy “ferdén”, metaforán keresztül mondja el, nem az epilepsziát látjuk?

A grand mal néven ismert, kifejlett formájában az agy valamelyik pályáján bekövetkező enyhe kilengés rohamot vált ki. Ahogy Dickinson fogalmaz: “Az agy a barázdáján belül / egyenletesen fut”, de aztán egy “szálkás kitérő” miatt nehéz visszatenni az áramlatot. Olyan ereje van ennek a megváltozott áramlásnak, hogy könnyebb lenne egy árvíz útját elterelni, amikor “Floods have slit the Hills / And scooped a Turnpike for Themselves”.”

Mivel a zuhanó betegség, ahogy az epilepsziát régen nevezték, szégyenletes asszociációkat keltett a “hisztériával”, az önkielégítéssel, a szifilisszel és az értelem károsodásával, ami “epilepsziás elmebajhoz” vezetett, megnevezhetetlen volt, különösen, ha nőt sújtott. A férfiak esetében a titkolózás kevésbé volt szigorú, és néhányak – Caesar, Mohamed, Dosztojevszkij – hírneve felülírta a megbélyegzést, de egy nőnek egy életre szóló hallgatásba kellett temetkeznie. Ha ez a sejtés igaz, akkor figyelemre méltó, hogy Dickinson ebből a hallgatásból hangot fejlesztett ki, méghozzá olyat, amelynek vulkanikus ereje van, hogy kivárja az időt.

A receptek (az egyik egy neves orvostól, a többi egy amhersti gyógyszertár feljegyzéseiből) azt mutatják, hogy Dickinson gyógyszerei egyeznek az epilepszia korabeli kezelésével. A betegség, amelynek genetikai összetevője van, a Dickinson család két másik tagjánál is megjelent. Az egyik Zebina unokatestvér volt, egy élethosszig tartó rokkant, aki az út túloldalán lévő otthonába volt bebetonozva, és akinek “roham” során elharapott nyelvét Emily 11 éves korában jegyezte fel első fennmaradt levelében: “Rohamaim vannak” – jelentette be egy 1866 körül keletkezett versében. Aztán kiderült, hogy unokaöccse, Ned Dickinson is szenvedett. Ő Emily bátyjának, Austinnak és feleségének, Susan Dickinsonnak a fia volt, akik a szomszédban laktak. A család megdöbbenésére a 15 éves Ned 1877-ben epilepsziás rohamot kapott. A borzalmas rohamok folytatódtak, évente körülbelül nyolc, amelyeket apja naplójában rögzített.

Nem tudhatjuk, hogy Emily Dickinson szenvedett-e úgy, mint az unokaöccse. Az epilepsziának számos formája létezik, és az enyhe petit mal nem jár görcsökkel. A legenyhébb megnyilvánulások a hiányzások. Egy iskolatársa emlékezett rá, hogy Emily leejtette az edényeket. A tányérok és csészék mintha kicsúsztak volna a kezéből, és darabokban hevertek a padlón. A történet célja az volt, hogy kiemelje a lány különcségét, mert állítólag a töredékeket a kandallóba rejtette egy tűzfal mögé, elfelejtve, hogy télen biztosan felfedezik őket. Ez az emlék fontosabb, mint ahogy az iskolatársa felfogta, mert hiányt sugall, akár az állapotot kísérő, akár magát az állapotot.”

Egyéni erőszakos képei, a Higginson által sajnált “görcsös” ritmusok és a puszta volumene azt mutatja, hogy leleményesen birkózott meg az agyból a testbe lőtt lövésekkel. A robbanásveszélyes betegséget jól célzott művészetté alakította: jelenetek a “Revolverrel” és a “Pisztollyal”. A saját házi rendjébe zárva, apja és nővére védelme alatt Dickinson megmentette magát állapota anarchiájától, és hasznosította azt.

A rejtélyt, amelyet a költőnek nem volt szabad “elmondania”, mind a mai napig beburkolják a nagysága birtoklásáért küzdő ellentétes táborok által megfogalmazott állítások. Ezek a táborok a viszályig nyúlnak vissza. Emily bátyja, az ötvenes éveiben járó Austin és egy Amherstbe újonnan érkezett, 27 éves fiatal tanári feleség, Mabel Loomis Todd házasságtörésével kezdődött. A költő halála után a viszály a hírnevének növekedésével Emilyre összpontosult: kié legyenek a kiadatlan írásai? Kinek volt joga igényt tartani rá?

Mindkét tábor olyan legendákba csomagolta a költőt, amelyek a pátoszát hangsúlyozták: míg a Dickinson-legenda egy megfosztott Emily-t ábrázolt, aki félhomályos kötényben fordult el az egyetlen férfitól, akit szeretett, a Todd-legenda egy szánalmas Emily-t épített fel, akit “kegyetlen” sógornője, Susan Dickinson “bántott”. Hogyan törhetünk át a szomorú-édes képen, hogy megtaláljuk alatta azt, amit Dickinson vörös “tűzköveknek” nevezett?

Az egyik mód, hogy visszamegyünk a házasságtörés aktusaihoz, amelyek teljesen megváltoztatták azokat, akik a lány papírjainak első őrzői lettek volna. A költőnek a viszályon keresztül való megközelítésének előnye, hogy bejárást biztosít a családon belüli érzelmi áramlatokhoz. A beidegződések – olykor “tanúval” – jegyzőkönyvbe vannak foglalva, a szerelmesek megerősítő naplóiban idő és hely szerint pontosan elbeszélve. A házasságtörés hatása a családra egyértelmű – és nem is annyira egyértelmű, mert a költőnek a bátyja szeretőjéhez intézett feljegyzéseiben szereplő rejtvényeket meg kell fejteni, ha meg akarjuk érteni, hogy hol állt.

A viszony első éveiben egy visszatérő tény döntő fontosságú a költő álláspontja szempontjából. Mivel a házasságtörést nehéz volt titokban tartani egy kisváros pletykái előtt, a legbiztonságosabb hely a Dickinson nővérek feddhetetlen otthona volt. Ott a szerelmesek két-három órára elfoglalták a könyvtárat vagy az ebédlőt (a fekete lószőr kanapéval). Az ajtót bezárták, elzárva a költőt attól, hogy az egyik szobában lévő második íróasztalához, vagy a másikon keresztül a télikertjébe jusson.

Austin Dickinson szétrobbantotta a családját, amikor elutasította feleségét, Susant, aki sokáig a költő leglelkesebb olvasója volt. Kik voltak ők, mielőtt ez megtörtént, és miért beszélt Dickinson korábban egy “bombáról” a keblében? A Bomba utalhat az agyban bekövetkező időszakos robbanásokra, de érzelmileg mind Austinban, mind Emilyben volt egy kitörési véna, amelyet Emily a költészetbe csatornázott. Leveleiből kiderül, hogy házasságtörő érzelmeket ápolt, ha csak képzeletben is, egy meg nem nevezett “Mester” iránt. Hogyan befolyásolta ez a bátyja hirtelen kitörő aktív házasságtörésére adott válaszát?

1881 szeptemberében David Todd és felesége, Mabel Washingtonból Amherstbe érkezett. A nő elegáns városi szépség volt, aki igyekezett fenntartani a színvonalat a számára elhanyagolhatónak tűnő, nyugdíjas lelkészekkel és idős akadémikusokkal teli “faluban”. Mrs Toddot, aki makulátlan fehér kesztyűt húzott, mosolya felcsúszott az egyik arcára, mindenhová meghívták, és abban a helyzetben volt, hogy kiválaszthatta, kinek kedvez. Amherstben Dickinsonék olyanok voltak, mint a királyi család: Todd asszonyt lenyűgözte a “királyi”, “pompás” Austin Dickinson és felesége sötét tartása, amelyet egy skarlátvörös indiai kendő emelt ki, amikor meglátogatták. Austin háta mögött az amhersti gyerekek gúnyolódtak vörösesbarna haján, amely legyezőszerűen állt a feje fölött, és sziporkázó járásán, ahogy a botját kopogtatta menet közben.

Először minden Dickinson (kivéve Emilyt, aki a szobájában maradt) felmelegedett Todd asszony teljesítménye iránt: szólói a templomi kórus fölé emelkedtek, virágokat festett professzionális színvonalon, és novellákat publikált folyóiratokban. Hamarosan elnyerte a könyvmoly Susan Dickinson barátságát, mielőtt kiderült volna, hogy Susan fiával, a 20 éves Neddel flörtöl, aki fájdalmasan beleszeretett. Ez éppen azelőtt történt, hogy apja vetélytársává vált. Austin szerelme Mabel Todd iránt egész életében kitartott.

Az eredmény az lett, amit “a házak közötti háború” néven ismertek. Austin a gyermekei ellen fordult, amikor azok a kétségbeesett anyjuk oldalára álltak. Az új bizonyítékokból kiderül, hogy Emily Dickinson távolról sem vonult ki a viszályból, hanem állást foglalt. Nővérével, Laviniával ellentétben, aki a szerelmesek oldalára állt, nem volt hajlandó a bátyjának engedelmeskedni azzal, hogy Dickinson földjének egy részét a szeretőjére íratta. A költő 1885 augusztusában írt unokaöccsének, Nednek, megerősítve ellenállását. “Kedves fiam” – kezdi levelét, biztosítva őt, hogy “nem fog árulást találni”. “Soha nem is fogod, Nedem.” Ez a levél véget ér: “És légy mindig biztos bennem, fiam – Szeretettel, Emily néni.”

Mikor meghalt, Mabel megkapta a földjét. Három héttel a temetés után aláírták az okiratot, és Toddék háza felemelkedett a Dickinson-mezőn – a jövőbeli megbízások színhelye.

Ez egy végzetes asszony rutintörténete lehetne, ha nem lenne jelen a titokzatos zseni. Ahogy a viszály a költőnőre éleződött, kiderült volna, hogy Mabel mennyire felgyorsult Emily Dickinson versei iránt, és hogy Mabel mennyire volt hajlandó évekig tartó fáradságot vállalni a nehéz kéziratokkal. Más módon is készségesnek mutatkozott, egyike volt annak a három embernek, aki a költőnő életében felismerte Dickinson zsenialitását. Mabel Loomis Todd neve mindig is a költőnőhöz fog kapcsolódni.

Mabel látszólag egy ismerős cselekményt játszik el – egy hatalmon lévő férfi elcsábítását -, de ami itt különbözik, az a hatalom egy másik és nagyobb formájának jelenléte, a költőé, aki kiválasztja a saját társaságát, majd becsukja az ajtót. Az igényes ízlésű Mabel Todd számára ez a bezárt ajtó és a mögötte álló választott intelligencia ellenállhatatlan kihívást jelentett. Így 1882. szeptember 10-én Austin kíséretében Toddné bekopogott a Homestead ajtaján, és bebocsátást nyert a szalonba, ahol Laviniának és Austinnak énekelt. Miközben ezt tette, Mabel elképzelte, hogy a költő az emeleti rejtekhelyén, rabul ejtve hallgatja, ahogy a képzett hang végigtrombitálja a házat.

A következő években Mabel újra és újra eljátszotta ezt a jelenetet, a láthatatlan költővel való kapcsolatról fantáziálva. Ragaszkodott ehhez a kötelékhez, mégis, bár ki-be járt a Homesteadbe, egyszer sem pillantotta meg Emily Dickinsont. Ezen az első alkalommal a költő egy pohár házi készítésű szíverősítővel együtt küldött be egy verset, amelyről Mabel azt mondta magának, hogy spontán módon íródott, egy ilyen kellemes vendég iránti tiszteletadásként. Aztán 24 órán belül, szeptember 11-én szerelmi vallomás következett Austin számára – a “Rubicon”, ahol a háza kapujában feladta a házastársi hűséget, mielőtt a pár belépett, hogy a gyanútlan Sue-val whist-et játszanak.

Mabel belépése a Homesteadbe udvariasan ártalmatlannak tűnik a házasságtörés eme kezdeményezése mellett, de ezzel párhuzamos és tartósabb veszélyt jelentett a családi békére. Idővel Mabel birtokába kerül Emily Dickinson iratainak nagy halmaza, és a saját feltételei szerint forgalmazza azokat, így a költőnő furcsa természete Susan Dickinson áldozataként elhomályosul. Így történt, hogy egy kitörő költő, aki elküldte a “csavarjait”, saját létezésének “királynője”, egy hamis cselszövés tárgya lesz, amelyet Todd hatalomátvételének megállíthatatlan lendületében játszanak el.

A házak közötti háború új és elhúzódó szakasza a költőnő 1886-ban bekövetkezett halálával kezdődött, és azzal, hogy nővére felfedezte egy egész élet verseit a fiókos szekrényében. Austin rövid időn belül rábeszélte Laviniát, hogy adja át a papírokat a szeretőjének. Austin azonban tisztában lehetett azzal, hogy saját otthonában elhidegült felesége egy külön gyűjteményt őriz – verseket, amelyeket Emily adott neki az évek során. A házasságtörés által táplált ellentét Susan Dickinson és Mabel Todd között a költő birtoklása miatt fokozódott, Todd négy Dickinson-kiadásának (kettőt Higginsonnal közösen szerkesztett, kettőt egyedül adott ki) sikerét az 1890-es években követte a költő növekvő tekintélye a 20. század folyamán. A kitartó legenda továbbra is a szerény, régimódi vénkisasszony képébe burkolta őt. A versek merész hangja azonban nem kategorizálható: “Én vagyok Senki”, mondja, “- ki vagy te?”. Ez egy olyan hang, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül, konfrontatív, sőt tolakodó, a természetünkre vonatkozó kérdéssel dacolva a homlokzatokkal.”

A viszály egyre nyilvánvalóbb konfliktusok sorozatát táplálta, kezdve egy 1898-as bírósági perrel, amikor Lavinia Dickinson oldalt váltott, és a maga részéről állást foglalt a Toddok Dickinson-földre vonatkozó további igényével szemben. A per középpontjában Mabel Todd azon állítása állt, hogy ez a földsáv jár neki kárpótlásul azért a sokéves fáradságos munkáért, amellyel egy nagy költőt hozott a nyilvánosság elé. A Poems (1890) már az első évben 11 000 példányban kelt el. Védelmét arra a kétségtelen teljesítményére alapozta, amelyet kiadatlan kéziratok halmának átírásában, datálásában és szerkesztésében nyújtott.”

Hatred nem halt meg az első nemzedék halálával. A viszály leányai, Susan lánya, Martha Dickinson és Mabel lánya, Millicent Todd, a 20. század első felében valóban ellenséges könyvekkel csatáztak. A viszály csúcspontján, az 1950-es években a Dickinson-iratok eladása miatti konfliktusba torkollott.

A Dickinson-tábor látszólag megnyerte ezt a menetet. Mielőtt azonban Millicent Todd 1968-ban meghalt, olyan posztumusz kampányt indított, amely nem maradhatott el. Az volt a terve, hogy egy kifogástalan ajánlólevéllel rendelkező írót kooptáljon egy általa tervezett könyvhöz. E célból a Yale professzorát, Richard B. Sewallt nevezte ki irodalmi végrehajtójának, és kizárólagos jogot adott neki a Todd-iratokra. Pártfogolt napirendje egyértelmű volt: ennek a végrehajtónak kellett “a Dickinson-feszültségek egész hálózatát megfelelő megvilágításba helyeznie”. Így történt, hogy Sewall megörökítette a Todd-álláspontokat Emily Dickinson kétkötetes életrajzában, amely az elmúlt 36 évben is standard maradt.

Mabel Todd meggyőző kecsességét, amellyel álláspontját előadta, megerősítette lánya hangszalagra rögzített, művelt szigora, amikor Sewallt végigvezette a viszály tényekkel és dátumokkal dúsított jogtörténetén. Ezeket a tudósok rendezett modorában ismertette. Az óvatlanok számára a vallomása objektívnek és tájékozottnak tűnhet, és mégis minden esetben kiderül, hogy Toddék Susan Dickinson és félelmetes lánya áldozatai. A felvételeket meghallgatni annyi, mint megérteni, milyen hatással vannak az életrajzíróra. Sewall úgy érezte, “kísérti” Austin kijelentése, miszerint a kivégzéséhez hasonlóan elment az esküvőjére. Csakhogy senki sem tudhatja, mit mondott Austin: a kivégzés képét egy szerető közvetítette, aki elhatározta, hogy kiszorítja a feleségét, és nemcsak a szokásos módon, hanem különböző módokon, hogy eltörölje Sue központi szerepét a költő életében.

Egy életrajzíró, akit megkísért egy ilyen ékesszóló archívumhoz való kizárólagos hozzáférés, szükségszerűen befolyásolható, és bár Sewall óvatosan adta át, amit talált, továbbadta a Todd-féle valótlanságok tárházát: hogy Emily Dickinson előnyben részesítette Mabelt; hogy a költő visszavonulása a magányba a Mabel megjelenését megelőző családi szakítás következménye volt; és hogy Austin (a perbeli bizonyítékokkal ellentétben) egy második földsávot “adományozott” Toddéknak. Az életrajzíró még a Toddokat is túlszárnyalja, amikor azt sugallja, hogy Dickinson “sikertelensége” a publikálásban egy családi veszekedés eredménye volt.

Az ilyen jellegű legendák a színházban és a szépirodalomban is elterjedtek. 1976-ban egy díjnyertes színdarab, Az amhersti szépasszony újjáélesztette a szomorú-édes képet: a “félénk”, “erényes”, “rémült” költőnő alig tudja, mit mond, ezért a sütéssel van elfoglalva. A drámaíró “egyszerű szépségű vállalkozásnak” nevezte a darabot, amelyet “a közönség támogatott, amely a mi ‘Belle-ünket’ a szívébe zárta”. Egy 2006-os regényben a rosszindulatú Sue végül “gyűlöli” Emilyt. Egy 2007-es regényben Sue halálosztó Lucrezia Borgiává válik. Házának előcsarnokában várja áldozatait, dekoltázsos fekete bársonyba öltözött vámpírként legyezőjét lengetve. Mehet-e tovább a gonoszság? Képes rá. Sue “fasírtot készíthetne a Dickinson nővérekből, és megehetné karácsonyi vacsorára.”

A pátosz tehát megmaradt, noha Dickinson szavai egy olyan nőről árulkodnak, aki szórakoztató volt: egy szerető, aki viccelődött; egy misztikus, aki kigúnyolta az eget. Ez a nő nem olyan volt, mint mi: megismerni őt annyi, mint egy nálunk fejlettebb természet aspektusaival találkozni. Versei a ki nem mondott dolgok kommunikatív erejéről szólnak két ember között, akik rá vannak hangolódva. A kapcsolattartás kérdése tehát kulcsfontosságú: kinek ír? Kit képez ki az ő sajátos kommunikációs módjára? Ki provokálja őt további kommunikációra? “Légy Sue – amíg én Emily vagyok – “, parancsolta ifjúkori barátnőjének, aki a sógornője lett, “Légy a következő – ami valaha voltál – a Végtelenség.”

A végtelenségbe való beavatás volt az az ajándék, amelyet Dickinson azoknak a keveseknek ajánlott, akiket beengedett az intimitásba. Sewall feltételezése, hogy a férfiak megváltoztatták őt, elavult. Ő volt az, aki megoperált másokat arra a rövid időre, amíg azok ezt el tudták viselni. Bizonyos embereket ugyanúgy megteremtett, ahogyan a verseit is megalkotta, sokakat levelekbe zárva, azok kiterjesztéseként. Félig talált, félig feltalált egy befogadó olvasót Sue-ban, akinek 276 verset küldött – több mint kétszer annyit, mint bárki másnak. Hasonló módon teremtett halhatatlan szerelmet annak a személynek, akit “Mesternek” nevezett.

A biográfusok értelmet kerestek a szakállas és házas “Mester” mögött, aki 1858 tavaszától 1861 nyaráig három titokzatos levélben jelenik meg. A bizonyítékok egyelőre soványak, és az életrajzírók számos valószínűtlen jelölt közül válogattak. Ezek a levelek egyik irodalmi drámából a másikba száguldanak, beleértve Jane Eyre találkozását a nős “Mesterrel” és Emily Brontë halálos szerelmét – 1858-ban Dickinson megszerezte az Üvöltő magasságok egy 1857-es kiadásának egy példányát -, és valószínűnek tűnik, hogy a “Mester” levelei éppúgy kompozíciós gyakorlatok voltak, mint egy konkrét személynek címzett levelek. A legnépszerűbb jelölt a hallomásból származik, miszerint Dickinson életének szerelme a nős Charles Wadsworth tiszteletes volt, akivel egy 1855-ös philadelphiai látogatás során találkozott, majd állítólag lemondott róla. (Lugubrius, szakálltalan, szálas fürtökkel, Wadsworth unalmas lelkipásztori levelet küldött Miss “Dickensonnak” a szenvedéseiről – anélkül, hogy fogalma lett volna, mik voltak ezek a szenvedések.)

A 40-es, 50-es évei végén új dráma kezdődött, amikor a massachusettsi legfelsőbb bíróság heves bírójához, Lordhoz fordult. De bár éjjelente a férfi érintésére gondolt, megszakította az írást, hogy előre lássa a heti levelét, és eljátszotta az általa “Emily Jumbo” néven kijelölt komikus figurát, nem akart hozzámenni. Az epilepsziásoknak az ő idejében nem volt szabad házasodniuk, és néhány amerikai állam törvényt hozott ellene. Szerelmes leveleinek vázlatai fennmaradtak: szellemesek, magabiztosak, nyíltak (nem kódoltak, mint a “Mesternek” írt levelek), és a létezése feletti kérlelhetetlen kontroll határain belül elhagyatottak – aligha úgy, ahogy a 19. századi hölgyeknek viselkedniük kellett volna.

Dickinson megtalálta a szerelmet, a lelki felgyorsulást és a halhatatlanságot, mindezt a saját feltételei szerint. Egy modell maradt: Az Üvöltő magasságok. A Magaslatok anarchikus szerelmeseitől eltérően azonban Dickinson erkölcsös lény volt, a derék New England terméke: felfogta a keblében lévő “bomba” potenciális – kezdetben a józan eszére nézve – pusztító erejét; és szemtanúja volt a viszály kitörésének – még életében egy újabb családi titoknak. Többször hivatkozik egy titkos “Létezésre” – elsősorban a költészetére -, amelyet a New England-i individualizmus, az önállóság emersoni ethoszának szempontjából kell szemlélni, amely a maga teljes virágzásában elkerüli a címkét. Ez sokkal esetlenebb és kevésbé szerethető, mint az angol különcség – sőt, veszélyes, ahogy Dickinson is vallotta, amikor azt mondta: “Az életem állt – egy töltött pisztoly -“.