How Do You Like It Now, Gentlemen?
Ernest Hemingway, aki talán a legnagyobb élő amerikai regény- és novellaíró, ritkán jár New Yorkban. Ideje nagy részét egy farmon, a Finca Vigián tölti, kilenc mérföldre Havannától, feleségével, kilencfős házi személyzetével, ötvenkét macskával, tizenhat kutyával, pár száz galambbal és három tehénnel. Ha New Yorkba jön, akkor csak azért, mert máshová menet át kell haladnia rajta. Nemrég Európába tartva néhány napra megállt New Yorkban. Írtam neki, hogy megkérdeztem, találkozhatnék-e vele, amikor a városba érkezik, mire ő küldött nekem egy gépelt levelet, amelyben azt mondta, hogy ez rendben lenne, és azt javasolta, hogy találkozzam a repülőgépével a repülőtéren. “Nem akarok senkivel találkozni, akit nem szeretek, nem akarok nyilvánosságot, és nem akarok állandóan lekötve lenni” – folytatta. “El akarok menni a bronxi állatkertbe, a Metropolitan Múzeumba, a Modern Művészetek Múzeumába, dettó a Természettudományi Múzeumba, és megnézni egy bunyót. Meg akarom nézni a jó Breughelt a Metben, az egy, nem kettő, remek Goyát és El Greco úr Toledóját. Nem akarok Toots Shorhoz menni. Megpróbálok bejutni a városba és kijutni onnan anélkül, hogy ki kellene lőnöm a számat. Ki akarom hagyni a kocsmákat. Ha nem látom a híradósokat, az nem póz. Csak azért, hogy legyen időd a barátaiddal találkozni.” Ceruzával hozzátette: “Az idő a legkevesebb, amink van.”
Úgy tűnt, az idő nem nyomasztja Hemingwayt azon a napon, amikor Havannából repült haza. Késő délután kellett volna megérkeznie Idlewildba, és én kimentem eléje. Mire odaértem, a gépe már leszállt, és egy kapunál találtam, ahol a csomagjaira és a feleségére várt, aki elment, hogy elintézze azokat. Egyik karjával egy kopott, lerobbant, utazási matricákkal felragasztott aktatáskát szorongatott. Másik karja egy drótos kisembert ölelt, akinek homlokát hatalmas izzadsággyöngyök borították. Hemingway piros kockás gyapjúinget, figurás gyapjúnyakkendőt, barna gyapjúpulóver-mellényt, barna tweedkabátot viselt, amely hátul szűk volt, és ujja túl rövid volt a karjához, szürke flanel nadrágot, argyle-zoknit és papucsot, és medvésen, szívélyesen és összeszorítottan nézett ki. A haja, amely hátul nagyon hosszú volt, szürke volt, kivéve a halántékánál, ahol fehér volt; a bajusza fehér volt, és rongyos, fél centis, telt, fehér szakálla volt. A bal szeme fölött egy diónyi nagyságú dudor volt. Acélkeretes szemüveget viselt, az orrnyereg alatt egy darab papírral. Nem sietett Manhattanbe. Szoros ölelésbe görbítette az aktatáska körül a karját, és azt mondta, hogy abban az új könyvének befejezetlen kézirata van, az “Across the River and into the Trees”. Szoros ölelésre kulcsolta a karját a drótos kisember körül, és azt mondta, hogy ő volt az utastársa a repülőn. A férfi neve, ahogy a motyogott bemutatkozásból megtudtam, Myers volt, és éppen egy kubai üzleti útról tért haza. Myers enyhe kísérletet tett arra, hogy kibontakozzon az ölelésből, de Hemingway gyengéden átölelte.
“Egész úton a repülőn könyvet olvasott” – mondta Hemingway. Az indiai beszéd ellenére érezhető középnyugati akcentussal beszélt. “Szerintem szereti a könyvet – tette hozzá, kicsit megrázta Myers-t, és rámosolygott.
“Hú!” – mondta Myers.
“A könyv túl sok neki” – mondta Hemingway. “A könyv lassan kezdődik, aztán fokozódik a tempó, amíg lehetetlenné válik a felállás. Addig viszem fel az érzelmeket, amíg nem bírja elviselni, aztán kiegyenlítjük, hogy ne kelljen oxigénsátrakat biztosítanunk az olvasóknak. A könyv olyan, mint a motor. Fokozatosan kell lassítanunk rajta.”
“Hú!” – mondta Myers.
Hemingway elengedte. “Nem próbálkozom a könyvben veretlen játékkal” – mondta. “Talán tizenkettő nullára fogok nyerni, vagy talán tizenkettő tizenegyre.”
Myers értetlenül nézett.
“Jobb könyv, mint a ‘Búcsú'” – mondta Hemingway. “Szerintem ez a legjobb, de az ember mindig előítéletes, gondolom. Különösen, ha bajnok akarsz lenni.” Megrázta Myers kezét. “Nagyon köszönöm, hogy elolvasta a könyvet” – mondta.
“Örvendek” – mondta Myers, és bizonytalanul elsétált.
Hemingway nézte, ahogy elmegy, aztán felém fordult. “Miután befejeztél egy könyvet, tudod, halott vagy” – mondta rosszkedvűen. “De senki sem tudja, hogy halott vagy. Csak a felelőtlenséget látják, ami az írás szörnyű felelőssége után jön.” Azt mondta, fáradtnak érzi magát, de fizikailag jó formában van; a súlyát kétszáznyolcra csökkentette, és a vérnyomása is lement. Jelentős átdolgozás vár rá a könyvén, és elhatározta, hogy addig dolgozik rajta, amíg teljesen elégedett nem lesz. “Regényírót nem tudnak úgy rángatni, mint a korsót” – mondta. “A regényírónak végig kell csinálnia a kilencet, még akkor is, ha belehal.”
Hozzánk csatlakozott Hemingway felesége, Mary, egy kicsi, energikus, vidám nő, rövidre nyírt szőke hajjal, aki hosszú, öves nercbundát viselt. Egy hordár követte őt, aki egy csomagokkal megrakott kocsit tolt. “Papa, minden itt van – mondta Hemingwaynek. “Most már indulnunk kellene, papa.” A férfi olyan arcot öltött, mint akit nem lehet sürgetni. Lassan megszámolta a csomagokat. Tizennégy volt, a fele – Mrs. Hemingway elmondta – a férje által tervezett extra nagy Valpák, amelyeken a szintén általa tervezett címer volt látható – egy geometrikus mintázat. Amikor Hemingway befejezte a számolást, a felesége azt javasolta, hogy mondja meg a hordárnak, hová tegye a csomagokat. Hemingway azt mondta a hordárnak, hogy maradjon ott és figyeljen; aztán a feleségéhez fordult, és azt mondta: “Ne tolongjunk, drágám. A nap rendje, hogy előbb igyunk egy italt.”
Bementünk a reptéri koktélbárba, és megálltunk a bárpultnál. Hemingway letette az aktatáskáját egy krómsámlira, és magához húzta. Bourbont és vizet rendelt. Mrs Hemingway azt mondta, hogy ő is ugyanezt kéri, én pedig egy csésze kávét rendeltem. Hemingway szólt a csaposnak, hogy hozzon dupla bourbont. Türelmetlenül várta az italokat, két kezével a pultba kapaszkodott, és egy felismerhetetlen dallamot dúdolt. Mrs Hemingway azt mondta, reméli, hogy nem lesz sötét, mire New Yorkba érnek. Hemingway azt mondta, hogy neki mindegy, mert New York durva város, hamis város, olyan város, amely sötétben is ugyanolyan, mint világosban, és ő amúgy sem örül túlságosan, hogy odamegy. Azt mondta, hogy amit nagyon várt, az Velence volt. “Ahol én szeretek, az kint van nyugaton, Wyomingban, Montanában és Idahóban, és szeretem Kubát, Párizst és Velence környékét” – mondta. “Westporttól rettegek.” Mrs. Hemingway rágyújtott egy cigarettára, és átnyújtotta nekem a csomagot. Átadtam neki, de azt mondta, hogy nem dohányzik. A dohányzás tönkreteszi a szaglóérzékét, amit a vadászathoz teljesen nélkülözhetetlennek tart. “A cigarettának olyan szörnyű szaga van az embernek, ha az orra valóban szagolni tud” – mondta, és nevetve, vállát behúzva és ökölbe szorított kézfejét az arcához emelte, mintha azt várná, hogy valaki megüti. Aztán felsorolta a jávorszarvast, a szarvast, az oposszumot és a mosómedvét, mint olyan dolgokat, amiket igazán tud szagolni.
A csapos hozta az italokat. Hemingway több nagy kortyot ivott, és azt mondta, hogy jól kijön az állatokkal, néha jobban, mint az emberekkel. Egyszer Montanában egy medvével élt együtt, és a medve vele aludt, vele rúgott be, és közeli barátja volt. Megkérdezte tőlem, hogy vannak-e még medvék a bronxi állatkertben, mire én azt mondtam, hogy nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy a Central Park Állatkertben vannak medvék. “Rice nagyival mindig a Bronxi Állatkertbe jártam” – mondta. “Imádok az állatkertbe járni. De nem vasárnap. Nem szeretem, ha az emberek gúnyt űznek az állatokból, pedig pont fordítva kellene lennie”. Mrs. Hemingway egy kis jegyzetfüzetet vett elő a táskájából, és kinyitotta; elmondta, hogy listát készített a házimunkákról, amelyeket a férjével együtt el kell végezniük, mielőtt a hajójuk kihajózik. Ezek között szerepelt egy melegvizes palack fedő, egy elemi olasz nyelvtan, egy rövid olasz történelemkönyv, és Hemingway számára négy gyapjú alsónadrág, négy pamut alsónadrág, két gyapjú alsónadrág, hálópapucs, egy öv és egy kabát vásárlása. “A papának soha nem volt kabátja – mondta. “Vennünk kell a papának egy kabátot.” Hemingway morgott, és a pultnak támaszkodott. “Egy szép, esőálló kabátot” – mondta Mrs. Hemingway. “És meg kell javíttatnia a szemüvegét. Szüksége van valami jó puha párnára az orrnyeregbe. Az brutálisan felsérti. Hetek óta ugyanaz a papírdarab van az orrnyereg alatt. Amikor igazán meg akarja tisztítani magát, kicseréli a papírt.” Hemingway ismét morgott.
A csapos odajött, és Hemingway megkérte, hogy hozzon még egy kör italt. Aztán azt mondta: “Az első dolgunk, Mary, amint a szállodába érünk, hogy felhívjuk a fritzeket”. “A Kraut” – mondta nekem, ugyanazzal az ökölbe szorított nevetéssel – az ő szeretetteljes kifejezése Marlene Dietrichre, egy régi barátjára, és része a Finca Vigián honos speciális kódkifejezések és beszédmódok nagy szókincsének. “Nagyon jól szórakozunk, amikor egyfajta viccnyelven beszélünk” – mondta.
“Először Marlene-t hívjuk, aztán kaviárt és pezsgőt rendelünk, Papa” – mondta Mrs. Hemingway. “Hónapok óta várok arra a kaviárra és pezsgőre.”
“A fritz, a kaviár és a pezsgő” – mondta Hemingway lassan, mintha egy nehéz katonai parancsot jegyezne meg. Befejezte az italát, és ismételten biccentett a csaposnak, majd felém fordult. “Akarsz velem jönni kabátot venni?” – kérdezte.
“Kabátot venni és szemüveget javíttatni” – mondta Mrs. Hemingway.
Mondtam, hogy szívesen segítek neki mindkettőben, aztán emlékeztettem, hogy azt mondta, bunyót akar látni. Az egyetlen bunyó azon a héten, tudtam meg egy barátomtól, aki mindent tud a bunyókról, aznap este a Szent Miklós Arénában volt. Mondtam, hogy a barátomnak négy jegye van, és szeretne mindannyiunkat elvinni. Hemingway tudni akarta, hogy ki bokszol. Amikor elmondtam neki, azt mondta, hogy csövesek. Csavargók, ismételte meg Hemingway asszony, és hozzátette, hogy Kubában jobb bunyósok vannak. Hemingway hosszú, szemrehányó pillantást vetett rám. “Lányom, meg kell tanulnod, hogy a rossz bunyó rosszabb, mint a bunyó nélkül – mondta. Mindannyian elmegyünk egy bokszmeccsre, amikor visszajön Európából, mondta, mert feltétlenül szükséges, hogy évente több jó bokszmeccsre menjünk. “Ha túl hosszú időre abbahagyod a járást, akkor soha nem mész a közelükbe” – mondta. “Az nagyon veszélyes lenne.” Egy rövid köhögési roham szakította félbe. “Végül – fejezte be -, az ember egy helyiségben köt ki, és nem mozdul.”
Miután még egy darabig a bárban dorbézoltunk, Hemingwayék megkértek, hogy menjek velük a szállodájukba. Hemingway elrendelte, hogy a csomagokat pakolják be az egyik taxiba, mi hárman pedig beszálltunk egy másikba. Már sötét volt. Ahogy végighajtottunk a körúton, Hemingway figyelmesen figyelte az utat. Mrs Hemingway elmondta, hogy mindig az utat figyeli, általában az anyósülésről. Erre a szokására az első világháború alatt tett szert. Megkérdeztem, mit terveznek Európában. Azt mondták, hogy körülbelül egy hetet maradnak Párizsban, aztán Velencébe hajtanak.
“Szeretek visszamenni Párizsba” – mondta Hemingway, a tekintete még mindig az útra szegeződött. “Bemegyek a hátsó ajtón, és nincsenek interjúk, nincs nyilvánosság, és soha nem vágatom le a hajam, mint a régi szép időkben. Olyan kávézókba akarok járni, ahol nem ismerek senkit, csak egy pincért és a helyettesét, megnézni az összes új képet és a régieket, elmenni a kerékpárversenyekre és a bunyókra, és megnézni az új versenyzőket és bunyósokat. Jó, olcsó éttermeket találni, ahol saját szalvétát tarthatsz. Járd végig az egész várost, és nézd meg, hol követtük el a hibáinkat, és hol volt a kevés okos ötletünk. És tanuld meg a formát, és próbálj meg győzteseket választani a kék, füstös délutánokon, aztán másnap menj ki, és játszd meg őket Auteuilben és Enghienben.”
“Papa jó hendikepes” – mondta Hemingwayné.
“Ha ismerem a formát” – mondta.”
A Queensboro hídon haladtunk át, és jó kilátás nyílt a manhattani égboltra. A magas irodaházakban égtek a fények. Hemingwayt nem látszott lenyűgözni. “Ez nem az én városom” – mondta. “Ez egy olyan város, ahová az ember rövid időre jön. Ez gyilkosság.” Párizs olyan számára, mintha egy másik otthona lenne, mondta. “Olyan magányos és boldog vagyok, amennyire csak lehetek abban a városban, ahol éltünk, dolgoztunk, tanultunk és felnőttünk, és ahová aztán visszaharcoltuk magunkat.” Velence egy másik szülővárosa. Amikor legutóbb a feleségével Olaszországban jártak, négy hónapig Velencében és a Cortina-völgyben éltek, ő pedig vadászni járt, és most a helyszínt és néhány embert beleírta a könyvébe, amit írt. “Olaszország olyan átkozottul csodálatos volt” – mondta. “Olyan volt, mintha meghaltál volna, és a mennyországba kerültél volna, egy olyan helyre, amiről azt hitted, hogy soha nem látod.”
Hemingway asszony azt mondta, hogy ott törte el a jobb bokáját síelés közben, de tervezi, hogy újra elmegy oda síelni. Hemingway Padovában kórházba került egy szemfertőzéssel, amelyből erysipelas alakult ki, de vissza akart menni Olaszországba, és meg akarta látogatni ottani sok jó barátját. Alig várta, hogy egy szeles napon láthassa a gondolásokat, a Gritti Palace szállodát, ahol legutóbbi látogatásuk során megszálltak, és a Locanda Ciprianit, egy régi fogadót Torcellóban, a Velencétől északkeletre fekvő lagúnában lévő szigeten, ahol az eredeti velenceiek egy része élt, mielőtt felépítették volna Velencét. Torcellón körülbelül hetven ember él, és a férfiak hivatásos kacsavadászok. Amíg ott volt, Hemingway sokat járt kacsavadászatra az öreg fogadó kertészével. “Körbejártuk a csatornákat és ugrálós lövéseket adtunk le, én pedig apálykor a prérin sétáltam szalonkákért” – mesélte. “Ez volt a kacsák nagy repülési útvonala, amelyek egészen a Pripet-mocsarakból jöttek lefelé. Jól lőttem, és így elismert helyi figura lettem. Van valami kismadár, amelyik átjön, miután északon szőlőt evett, útban a déli szőlő felé. A helyi karakterek néha ülve lőtték őket, én pedig néha repülve. Egyszer két magas duplát lőttem, jobbra és balra, egymás után, és a kertész sírt a meghatottságtól. Hazafelé jövet a felkelő hold ellenében lőttem egy magas kacsát, és a csatornába dobtam. Ez olyan érzelmi válságot idézett elő, amiről azt hittem, hogy soha nem fogom kihúzni belőle, de sikerült, körülbelül egy pint Chiantival. Mindannyian vittünk magunkkal egy-egy korsóval. Én megittam az enyémet, hogy melegen tartsam magam hazafelé jövet. Ő megitta a sajátját, amikor eluralkodtak rajta az érzelmek.” Egy darabig hallgattunk, aztán Hemingway azt mondta: “Velence csodálatos volt.”
Hemingwayék a Sherry-Netherlandnél álltak meg. Hemingway bejelentkezett, és közölte a szobapincérrel, hogy nem akarja, hogy érkezéséről bejelentést tegyenek, és nem akar látogatókat, és telefonhívásokat sem, kivéve Dietrich kisasszonytól. Aztán felmentünk a számukra fenntartott lakosztályba, a nappaliba, a hálószobába és a kiszolgáló kamrába. Hemingway megállt a bejáratnál, és végigpásztázta a nappalit. Nagy volt, rikító színekkel díszítve, Chippendale-imitációs bútorokkal és egy imitált kandallóval, amiben imitált parázs volt.
“A Joint rendben van” – mondta. “Gondolom, ezt hívják kínai gótikus szobának”. Belépett, és elfoglalta a szobát.
Hemingway asszony odament egy könyvespolchoz, és felemelt egy mintát a tartalmából. “Nézd, papa” – mondta. “Ezek hamisak. Ezek karton hátlapok, Papa. Nem igazi könyvek.”
Hemingway letette a táskáját egy élénkpiros kanapéra, és a könyvespolchoz lépett, majd lassan, kifejezéstelenül felolvasta a címeket – “Elemi közgazdaságtan”, “Az Egyesült Államok kormánya”, “Svédország, a föld és a nép” és “Aludj békében” Phyllis Bentley-től. “Azt hiszem, kihalófélben lévő társaság vagyunk” – mondta, és elkezdte levenni a nyakkendőjét.
Miután levette a nyakkendőjét, majd a zakóját, Hemingway átadta a feleségének, aki bement a hálószobába, mondván, hogy ki fog pakolni. Kigombolta a gallérját, és odament a telefonhoz. “Fel kell hívnom a fritzeket – mondta. Felhívta a Plazát, és Miss Dietrichet kérte. Nem volt otthon, és meghagyta neki, hogy jöjjön át vacsorára. Aztán felhívta a szobaszervizt, és kaviárt rendelt, meg néhány üveg Perrier-Jouët brut-t.
Hemingway visszament a könyvespolchoz, és mereven állt ott, mintha nem tudná eldönteni, mit kezdjen magával. Újra ránézett a kartonlapok hátlapjára, és azt mondta: “Kamu, akárcsak a város”. Azt mondtam, hogy mostanában irodalmi körökben iszonyú sok szó esik róla – úgy tűnt, hogy a kritikusok nemcsak arról beszélnek és írnak határozottan, amit csinált, hanem arról is, amit csinálni fog. Azt mondta, hogy mindazok közül, akiket nem kíván New Yorkban látni, a kritikusok azok, akiket a legkevésbé szeretne látni. “Olyanok, mint azok az emberek, akik labdajátékokra járnak, és nem tudják megmondani a játékosokat eredménykártya nélkül” – mondta. “Nem aggódom amiatt, hogy mit tesznek azok, akiket nem kedvelek. Mi a fene! Ha ártani tudnak, hát tegyék. Ez olyan, mintha harmadik bázisjátékosként tiltakoznál azért, mert line drive-ot ütnek neked. A line drive-ok sajnálatosak, de várhatóak.” A kritikusok legközelebbi vetélytársai azok közül, akiket a legkevésbé szeretett volna látni, szerinte bizonyos írók voltak, akik könyveket írtak a háborúról, amikor még semmit sem láttak a háborúból első kézből. “Olyanok, mint egy külső védő, aki dobás közben bedob egy magas legyet, hogy az ütő magas legyet üssön annak a külső védőnek, vagy amikor dobnak, megpróbálnak mindenkit kiütni”. Amikor dobott, azt mondta, soha nem ütött ki senkit, kivéve, ha rendkívüli szükség volt rá. “Tudtam, hogy csak ennyi gyors labda van a karomban” – mondta. “Inkább a rövidre pattintanám őket, vagy kirepülnének, vagy a földön pattogva ütnék.”
A pincér megérkezett a kaviárral és a pezsgővel, és Hemingway azt mondta neki, hogy nyissa ki az egyik üveget. Mrs. Hemingway bejött a hálószobából, és azt mondta, nem találja a fogkeféjét. Azt mondta, hogy nem tudja, hol van, de könnyen tud venni egy másikat. Mrs. Hemingway azt mondta, rendben, és visszament a hálószobába. Hemingway két pohár pezsgőt töltött, az egyiket nekem adta, a másikat felvette, és belekortyolt. A pincér aggódva figyelte. Hemingway megvonta a vállát, és spanyolul mondott valamit a pincérnek. Mindketten nevettek, és a pincér távozott. Hemingway átvitte a poharát a vörös kanapéhoz, leült, én pedig leültem vele szemben egy székre.
“Emlékszem, olyan szörnyen éreztem magam az első háború miatt, hogy tíz évig nem tudtam írni róla” – mondta hirtelen nagyon dühösen. “Az a seb, amit a harc okoz az emberben, mint íróban, nagyon lassan gyógyul. Három történetet írtam róla annak idején – ‘Egy másik országban’, ‘Egy út, amilyen sosem leszel’ és ‘Most fekszem én’. ” Említett egy háborús írót, aki, mint mondta, láthatóan Tolsztojnak képzelte magát, de Tolsztojt csak a Bryn Mawr mezőhoki csapatában tudta volna eljátszani. “Soha egy lövést sem hall dühében, és elindul, hogy megverje, kit? Tolsztojt, egy tüzértisztet, aki Szevasztopolnál harcolt, aki tudta a dolgát, aki pokolian jó ember volt bárhol, ahová csak tetted – ágyban, bárban, egy üres szobában, ahol gondolkodnia kellett. Nagyon csendesen kezdtem, és legyőztem Turgenyev urat. Aztán keményen edzettem, és legyőztem de Maupassant urat. Stendhal úrral két döntetlent vívtam, és azt hiszem, az utolsónál én voltam előnyben. De senki sem fog ringbe küldeni Tolsztoj úrral, hacsak nem vagyok őrült, vagy ha nem leszek egyre jobb.”