Augusztus elején nagy port kavart egy tanulmány, amely állítólag kimutatta, hogy a nyakmerevítő, a különösen a futók körében népszerű, ujjszerű arcvédő viselése rosszabb lehet a COVID-19 terjedésének megfékezésében, mintha egyáltalán nem viselnénk maszkot. A híreket terjesztő címlapok felbukkantak, messze földön beszélgetéseket váltottak ki, és sokakat arra kényszerítettek, hogy átgondolják az általuk preferált arcmaszk stílusát. A Washington Post cikke szerint “egyes pamutszövet maszkok körülbelül olyan hatékonyak, mint a sebészeti maszkok, míg a vékony poliészter spandex gumiharisnyák rosszabbak lehetnek, mint a maszk nélküli viselet”. A Forbes cikke a nyakvédő gumiharisnyákra hivatkozva azt írta, hogy a tanulmány “megállapította, hogy az egyik típusú arcvédő valójában többet árt, mint használ.”

De a tanulmány nem ezt mutatta ki, és nem is erre tervezték. Valójában arról szólt, hogyan lehet olcsón tesztelni a maszkokat, nem pedig arról, hogy melyik a leghatékonyabb. A kutatók egy zöld lézersugarat állítottak fel egy sötét szobában. Ezután megkértek egy maszkos alanyt, hogy beszéljen úgy, hogy a beszélő szájából származó cseppek megjelenjenek a zöld sugárban. Az egész folyamatot egy mobiltelefonnal videóra vették, majd a kutatók kiszámolták a megjelenő cseppek számát. A folyamatot 10 alkalommal ismételték meg minden egyes maszknál (összesen 14-szer, amelyek közül az egyik egy nyakmaszk volt), és a berendezés kevesebb mint 200 dollárba került. Amit egy vizsgálat áráról és hatékonyságáról szóló tanulmánynak szántak, az – legalábbis egyes újságírói körökben – a gáterek végleges szöget ütött a kopoltyúba.

Napokkal a kezdeti jelentések után, amelyek szerint a nyaki gáterek nem csak haszontalanok, de talán még károsak is lehetnek, új jelentések újabb köre jelent meg, amelyek szerint a kezdeti jelentések túlzóak és félrevezetőek voltak. A tanulmány szerzői még sajtótájékoztatót is tartottak, ahol hangsúlyozták, hogy tanulmányuknak soha nem volt célja a maszkok hatékonyságának vizsgálata. Csak egy gumiharang stílusú maszkot teszteltek, ami nem mond semmit arról a maszktípusról általánosságban. Úgy tűnik, hogy a tanulmány tényleges eredményeiről szóló beszámoló és a szerzők közvetlen megjegyzései együttesen csökkentették a nyakmaszk-ellenes lelkesedést. De mindez – vagy legalábbis a nagy része – valószínűleg megelőzhető lett volna.

Azzal lehet érvelni, hogy nem a tudósok dolga, hogy aggódjanak amiatt, hogyan értelmezik a tudományukat. Az a dolguk, hogy elvégezzék a kutatást és publikálják azt egy tudományos kéziratban. A kommunikációt hagyják másra. De az információterjesztés nem így működik.

Egyre kevesebb szerkesztőségnek van tudományos háttérrel rendelkező munkatársa, vagy olyan, aki a tudományos tudósítással foglalkozik. Hogy egyértelmű legyen, az újságíróknak nem kell tudósoknak lenniük ahhoz, hogy megértsék a tudományt, de a tudományról való tudósítás megkövetel bizonyos mértékű szakértelmet. Amikor a szerkesztőségek arra kérik a riportereket, hogy egyre több tématerülettel foglalkozzanak, és ez a specializáció csökken, a részletekre való odafigyelés néha elvész. Így az újságíróknak (és őszintén szólva minden nem tudósnak) a tudományt művelő tudósokra hárul a feladat, hogy segítsék a tények tisztázását. Itt jön be a képbe a tudománykommunikációs képzés.

A tudománykommunikáció, vagy köznyelvi nevén scicomm, nem képezi a kurzusok alapvető részét az alap- és mesterképzési szintű tudományos programok többségében. Ez a tendencia lassan változik, mivel egyre több intézmény építi be a scicommot a tantervébe. Az akadémiai körökön kívül a nonprofit szervezetek és a tudományos társaságok veszik fel a kesztyűt.

Az American Geophysical Union (AGU), a föld- és űrkutatók társasága számára dolgozom a Sharing Science programban, ahol tanfolyamok, workshopok, webináriumok és egyéb képzések révén tanítjuk a tudósokat a nem tudósokkal való kommunikációra. Az AGU-n kívül ott van még az Amerikai Tudományfejlesztési Szövetség (AAAS), a Stony Brookhoz kapcsolódó Alan Alda Center for Communicating Science és a The Story Collider nevű tudományos történetmesélő szervezet, hogy csak néhányat említsünk. Mi az úgynevezett “puha készségeket” tanítjuk, amelyeket a tudomány elefántcsonttornya oly sokáig elkerült, de amelyek annyira szükségesek a hatékony kommunikációhoz.

Az egyik dolog, amit hangsúlyozunk, hogy “ismerd a közönségedet”. A tudósoknak gondolniuk kell arra, hogy a tudományukat hogyan fogják érzékelni, függetlenül attól, hogy az mennyire releváns vagy nem releváns a szélesebb nyilvánosság számára. A tudomány nem vákuumban létezik; soha nem is létezett. De különösen most, és különösen a COVID-19-hez kapcsolódóan, a tudósok nagyon óvatosak az eredmények kommunikálásakor, és legjobb tudásuk szerint igyekeznek a lehető legtöbb értelmezést figyelembe venni. Igen, ez megterhelő, különösen a tudós létével járó számos egyéb felelősség mellett, de szükséges.

A hagyományos módszerek, amelyekkel a tudósok az eredményeiket kommunikálják (azaz a tudományos kéziratok), nem fognak egyhamar eltűnni. Azonban, és bár lehet, hogy ez egy igazságtalan kérés, a tudósoknak nem csak a társaiknak kell tudniuk kommunikálni a tudományukat; mindig gondolniuk kell a nem tudományos célközönségre is, mivel a tudomány és a “nyilvánosság” közötti határok egyre inkább elmosódnak. A tudósok képzése arra, hogy hatékonyan kommunikáljanak a különböző közönségeknek, vagy legalábbis gondoljanak rájuk, szükséges része a tudománynak.